Az erdeifenyő (Pinus sylvestris L.) nagy eurázsiai elterjedési területén rendkívül jól alkalmazkodott az eltérő éghajlati viszonyokhoz. Európában a fajt változatos talajtípusokon találjuk: tőzeglápokban és sziklafelszíneken, szilíciumos vagy savas talajokon, gyakran mély humuszrétegű tenyészterületen (Steinbeck 1966). Elterjedésének déli peremén állományai feldarabolódtak, fennmaradásukat elsősorban az edafikus körülmények,–ezek közül is leginkább a talajnedvesség–határozzák meg. A periférikus populációk további terjeszkedése a kedvezőtlenebb élettér miatt erősen korlátozott (Bridle és Vines 2007), ugyanakkor ezen széli állományok populációdinamikai folyamatai nagy fontosságúak a fajnak a klímaváltozásra adott válaszreakcióiban (Iverson et al. 2004).

A populációgenetikában általánosan elfogadott tény, hogy a periférikus állományok genetikailag számottevően különböznek a centrális populációktól az eltérő szelektív nyomás, valamint a csökkent génáramlás miatt (Lenormand 2002). Következésképpen a széli állományok jelentősége a faj hosszútávú megőrzése szempontjából kulcsfontosságú (Hampe és Petit 2005). A széli állományok helyi genotípusainak az adott környezethez való viszonylagos alkalmazkodottsága magasabb fokú, mint a más élőhelyekről származó genotípusoké. Bár magas fenotípusos plaszticításuk révén jól alkalmazkodnak a helyi környezethez, genetikai struktúrájukban nem csupán az in situ alkalmazkodás, de történeti események, hosszútávú geológiai változások is meghatározóak (Losos 1996). Morfológiai vizsgálatok elvégzése tehát ezeken az eltérő élettérhez alkalmazkodott periférikus populációkon indokolt. Az elmúlt évtizedek–a növekedés és a túlélés változatosságát elemző–vizsgálatai elsősorban morfológiai, anatómiai megfigyeléseken és eredetvizsgálatokon alapultak. A molekuláris biológia területén elért fejlődés azonban a molekuláris genetikai markerek széles körű alkalmazását eredményezte. Mindezen túlmenően, az újgenerációs szekvenálási eljárások gyors fejlődése új genomikai eszközök kifejlesztésének lehetőségét is megteremtette. A költséghatékonyság és nagyobb szekvenciahozam új génjelöltek azonosítását, funkcionális genomikai adatokhoz való hozzáférést eredményezett. Ezek információtartalma magas és elérhető közelségbe került az ismert vagy előre jelzett funkciójú gének azonosításának lehetősége. Az összehasonlító genomika felhasználása az adaptív variabilitás genetikai vizsgálatában immár megkerülhetetlen (Vera et al. 2008). A genomikai elemzés az előfeltétele az egypontos nukleotid